Az alcím talán lehetne: az elveszett jegyzet. És persze nem véletlen, ugyanis zártkörű ünnepi élvezkedésünk közben írt kis fecnim már Szentes város (vagy már Csongrád, vagy HMVHely, vagy ki tudja melyik) szeméttelepét "gazdagítja". Így marad az élmények leírása, emlékezetből.
És a sok jó, de általában a magyar középmezőnyt erősítő (vagy ahhoz közeli cseh) borok kóstolása után, igyunk végre igazi nagyokat. Szinte sikerült túlzásba esni, de mivel végig élveztem az estét, és szerintem mindenki más is, így mégis a normális kereteken belül maradtunk, úgy gondolom (és valószínűleg egy darabig ilyen erősségű nem is lesz).
Az alapot 3 olyan tétel szolgáltatta, melytől nem kellett félnünk, hogy maradandó lesz-e az élmény, és be is váltották a hozzájuk fűzött reményt. De haladjunk időrendben. Az első a Tokajicum 2006-os Szűretlen Furmintja volt, melyet még Majoros Laci jegyez, aki azóta külön utakon (saját brand építésen) jár. Kezdésnek jó volt, különösebb izgalmakat nem tartogatott, de igazi tokaji és igazi furmint. Második borunkkal már egy lépcsővel magasabbra léptünk, Kerkaborum válogatás furmint 2006. Bár meglenne a jegyzet, szépeket írtam róla, hogy pontosan mit, már nem tudom (kis édesség kerekítette az biztos, és igen hosszú volt a lecsengése is).
És itt eljött a lecsó. Már nem az amit eszünk, hanem amibe belecsapunk. Még az alkeszen olvastam egy osztrák borról, ami igen csak felkeltette az érdeklődésemet, és szerencsére egy Bécsben élő barátom be is tudta ezt szerezni. Igazi precíz, kerek, csiszolt, és nagy. Ez a Geyerhof Zöldveltelini 2007-es, csak ajánlani tudom. És szerencsére eddig a sorrend is jó volt, lépésről lépésre haladtunk kicsi, de határozott lépésekkel, felfelé. És kis malőr végett, de ez az irány meg is maradt a végéig. Szepsy Nyulászó Furmint 2007. Nincs más, csak szuperlatívusz. Mérhetetlen komplex, mély, és múlni nem akaró íz. Sokáig forgattam a poharamban, nagy élmény, de mégsem tudom kiosztani az est nyertese díjat, vagyis csak megosztva. Mert ki dönti el, hogy az alma-e jobb, vagy a körte? Igaz majdnem forraltbor lett belőle, de szerencsénkre csak megmenekült sanyarú, őt nem illető sorsától Konyári János csúcs fehére 2007-ből, a Szárhegy. A legnagyobb magyar fehérekkel versenyez, mindezt hihetetlen eleganciával. Friss mégis komoly.
Ha itt véget ér az este, már nem lett volna okom panaszra, de a szárazakhoz méltó, sőt azokon túlnövő kis édességet sikerül végül poharunkba varázsolni. A sors keze (esetünkben ez konkrétan CsaBÓsZaBA keze)az én nevemben páratlan édes sort varázsolt elénk. Egy Demeter Zoltán vertikálisnak is nevezhetém akár, de ez főállású hedonizmus volt konkrétan. Főbor 2004, kicsit már fáradtan, mintha az oxidáció nekiugrott volna, már csak a háttérből integetett az a virágos, aszaltgyümölcsös illat és ízvilág, ami nem rég, még elkápráztathatott mindenkit. Az is lehet, hogy csak egy "rossz" palackot fogtunk ki, de valójában még így is élmény volt. Viszont jött a mélyvíz, a mindent vivő mámor. Ez az az élmény, amit szívemből kívánok mindenkinek. A 2007-es Főborról írtak már sokan sokat, sok szépet. Én nem is próbálkoznék ezzel, hisz érzéseket szóba önteni nem erősségém, csak elmerültem a borban. Kicsit nehezen vettem rá magam, hogy lépjünk tovább, de hátra volt még a sorban az addig országos szinten teljesen ismeretlen, viszont az utóbbi időben napok alatt szinte legendai magasságokba emelkedett "Anett Bora" egy édes sárgamuskotály 2008-ból.
Csoda...
Egyszerűen rabul ejt. Legalább fél óra eltelt, mire el tudtam szakadni az illattól, és beleittam. Hibátlan egyensúly, és végtelen hosszú. Egy igazi művészeti alkotás. Végül a 2007-es visszakóstolása után nálam mégis csak az adja a többet, na de kinek a bűbáj, kinek a varázslat.
Természetesen terülj-terülj asztalkám volt egész este, de mivel főleg borról szándékszunk mi itten írni, így úgy döntöttem végül, hogy az étkeket nem részletezem, de köszönet érte a dolgos kezeknek, mert méltóak voltak a borokhoz.
